Búcsúzom Dr. Huszák Andrástól (1954-2023)

Drága Barátom, Drága Barátunk, Kollégánk, Társaságunk Vezetőségi Tagja, Pénztárosa!

Megdöbbenve állunk itt, hogy végső búcsút vegyünk Tőled, aki olyan hirtelen és korán befejezted földi pályafutásodat. Nehezen tudjuk, egyszerűen nem is akarjuk elhinni, hogy itt hagytál minket. Hogy holnap már hiába emeljük fel a telefont és hívjuk a fejből tudott számot, már nem lesz, aki felveszi és válaszol. Nem kapunk önzetlen segítséget szakmai kérdéseinkre és nem tudunk elhívni, hogy töltsük együtt az estét, jókedvünkben beszélgetve vagy éppen egymást gyámolítva. Engem és sok olyan kollégádat, aki csak most ismeri fel, hogy emberből és szakmánkból mi fog hiányozni a mindennapi földi életünkből -legkedvesebb költőmet idézve: gyermekké tettél. Sokat megélt és sok tragédiát látott orvosként is, Rád gondolva, ismét összeszalad szememben a könny, amelynek fátylán át emlékezem most is. Néha pedig hangok is feltörnek, amelyek nem halkulnak el egykönnyen.
Amikor Rád gondolok, aki pontosan abban az életkorában távozott, mint édesapám egykoron, a gyermekkorunk óta ismert idézet jut Rólad az eszembe: ”Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”. Aki ismert, tudja, hogy mindig is eszerint éltél, közelítettél dolgaidhoz, feladataidhoz, az emberekhez.

Mi már felnőttként, akkori és mostani munkahelyemen, szakmai pályám kezdetén találkoztunk, ahol Te, már a végső simításokat végezted a szakképzésed építő kövein. Első beszélgetéseink szimpátiakapcsolatára ettől kezdve egy életre szóló, 30 éves barátság épült. A közös, kölcsönös, soha nem szűnő szakmai érdeklődés mellett, olyan emberi szálak is szövődtek, amelyek, bár felnőttkorban alakultak ki, de mégis önzetlenül olyan erősekké váltak, mint a gyermekkorból eredezett kapcsok. A kezdetektől csak tanultam Tőled, mind szakmai tudásod, mind az emberekkel való bánásmód vonatkozásában:

A professzionális, külföldi tapasztalatokkal és önképzésekkel kiegészített, de a pácienst és a klinikumot előtérbe helyező tudásodra mindig számíthattam. És számíthatott minden hozzád forduló kollégánk, aki felkeresett és kérdezett. Ezt mindannyian tudtuk: az ezért érzett tisztelet és hála hozta erre a helyre ilyen számban kollégáidat is. A szerényen, de nehezen visszatartott véleményed mögött, mindig megalapozott tudás állt. Az a betegközpontú, szintetizáló, biológiai szemlélet, amely szerint kezeltél, gyógyítottál, egyedivé tette munkádat. Így fogorvosi képzettségeden túllépve kifinomodott általános orvoslást is folytattál. És ezzel a szemlélettel újítóként is, mindig az elsők között jártál. Ez kísérte töretlenül végig az életedet. Akkor is, amikor még kórházi orvosként, a Szent Rókus Kórházban még „bent” voltál a rendszerben és akkor is, amikor patinás budai rendelődben, már „kint” kezelted a hozzád fordulókat. A benti szálat azonban soha nem engedted el, a csekély számú kórházi orvost támogató jelenléteddel. De sokat is ugrattuk egymást a „bent vagy kint” a rendszerben-nel! Kapcsolataiddal önzetlenül, segítettél, hogy az akkori világ legnevesebb európai professzoránál klinikai szakmai továbbképzésen vehessek részt egy szemléletet tudjak hozni a hazai munkánkba.

Munkatársaiddal, társaságunk tagjaival kapcsolatod legendás volt. A kemény, kitartó munkával felépített rendelődben a kollégáid, pályakezdők, inkább jönni szerettek volna, elmenni soha.

De emellett lehetett érezni, hogy a mindig vidám, tettre kész, tevékeny, jó humorú, kifelé forduló habitus mellett megvan a belső világod tartózkodó szerénysége. Te, az öt nyelven beszélő zenélő polihisztor tudtad, talán féltél is attől, hogy földi létünknek egyszer vége. És ezért nem törődtél hivatásod mellett eléggé magaddal. Hiszen ha egy kicsit önzőbb lettél volna velünk, talán…talán…. De nem tudtál. És amikor jó eséllyel már azt hittem, hogy túl vagy a betegségeden és kórtermedben a szomszédos üres ágyra feküdtem, tréfálkozva nevettünk és vártuk, hogy újra otthon lehessél… egy nappal később hívott feleséged, hogy itt hagytál minket, a szellemvilágot választottad. Neked most már biztosan jó. Téged ismerve jó helyre kerültél. Ezt hiszem és tudom.

De nekünk viszont itt kellett maradnunk: barátokként, munkatársakként, kollégákként, páciensekként előtted utoljára meghajolva elbúcsúznunk, majd a temetőből eltávozva közös emlékeinket felidézve a magyar arc-, állcsont szájsebészet halhatatlanjává tennünk.

Isten Áldjon, Nyugodj Békében, Drága Huszi, András Barátunk!

Prof. Dr. Dr. Oberna Ferenc

A következő sorokban egy Vele készített, 2021-es interjú részleteit olvashatják a KisMackó Segítő és Informáló Alapítvány Gyógyító szuperhősök – Ritkán látott apukák? c. kiadványából.

Családi indíttatásból választotta az orvosi hivatást?

Nem volt orvos a családunkban, édesanyám könyvelőként működött, édesapám egy szerszámkészítő gyár főosztályvezetője. Egyik dédnagymamám dolgozott csak háborús főápolónőként, más egészségüggyel foglalkozó nem volt a családunkban. Egyszerűen csak megtetszett ez a pálya, még a gimnáziumi időszak alatt. Pedig eredendően nem ebbe az irányba indultam, műszaki tagozatos középiskolába jártam, és bár a természettudományok is érdekeltek, de a műszaki rajz és a francia volt a két főtárgyunk. Ugyanakkor már ez idő alatt jártam kórházakba dolgozni nyaranta egy-egy hónapot, szaglásztam a szakmát.

Fel tudja idézni, mi volt az, ami ennyire megfogta?

Talán a sebészeti körülmények, a műtők atmoszférája. Mielőtt véglegesen elköteleztem volna magam a pálya mellett, tudatosan teszteltem magam, a Sebészeti Klinikán, majd a Transzplantációs Klinikán dolgoztam, intenzív osztályon, műtőben, a betegellátás sűrűjében. Kiderült, hogy ezek sem tántorítottak el, vonzott az orvosi hivatás.

Végül a Semmelweis Egyetemre adta be a jelentkezését?

Igen, de csak harmadszorra vettek fel. Ez idő alatt beiratkoztam az Egészségügyi Főiskolára, ahol el is végeztem a közegészségügy-járványügy szakirányt. Az egyetem első – és másodévében voltak kezdeti nehézségeim. Édesanyám akkor halt meg, amikor felvettek, nem volt könny időszak. A neki való bizonyítás vágya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végigcsináltam az egyetemet. Nagyon jó társaság verődött össze az évfolyamon, összetartó csapat voltunk, kirándultunk, söröztünk sokat.

A kiégés nem fenyegette?

Ismerem a jelenséget, de nekem nem volt ilyen problémám. Néha a rendelő gazdasági és személyi ügyeinek vitele nehéz, a hétvégéket is igénybe veszi, mellette ráadásul igazságügyi szakértőként is dolgozom lassan húsz éve. Emiatt később a Jogi Egyetemet is elvégeztem, ami nem volt egyszerű munka mellett, de megszereztem azt a diplomát is.

Klasszikus fogorvosként dolgozott?

Csak az első néhány évben, de hamar áttértem arra, hogy kizárólag szájsebészeti beavatkozásokat végezzek: többek között az állkapocs- és a nyálmirigy műtétéi, a harapási rendellenességek, szájpad hasadék, nyúlajak sebészeti rendezése a főprofilom. Rengeteg beteg van, így én a fogászatot már nem viszem.

Mikor alapított családot?

Egy évvel a diploma megszerzése után nősültem meg, a feleségemmel évfolyamtársak voltunk, de csak az utolsó évben jöttünk össze. A feleségem fogszabályzásra specializálódott, nagyszerűen végzi a munkaját.

Van esetleg valamilyen hobbija?

Sok időm nincs, de a kertészkedést nagyon szeretem. Ha van időm, a kertünkben matatok, ások, ültetek, ráadásul ez olyan tevekénység, amihez bármikor hozzá lehet fogni és amit bármikor be lehet fejezni, mert mindig ad munkát. Sokat utaztunk telente és nyaranta is, az elmúlt időszakban természetesen ez elmaradt, reméljük, hamarosan erre is sor kerülhet.

Mit szerettek volna mindenképp átadni a gyermekeiknek?

Az emberséget, mások megbecsülését. Egyiküket sem beszeltük rá semmilyen szakmára, még arra sem, hogy mindenképp egyetemet végezzenek, azt szerettük volna, hogy olyan szakmájuk legyen, amit szeretnek, amiben ki tudnak teljesedni. Az már csak hab a tortán, hogy ketten is orvosok lettek, és ma már együtt dolgozhatunk velük a rendelőben. Nagyon jó érzés átadni nekik a tapasztalatainkat.